Egy álom vált valóra
(2021.09.12.)
Már biztosan mindenki hallott a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról (NEK), amit ebben az évben története során másodjára Budapesten (1938, 2021) rendeztek meg. Ez volt az 52. ilyen nemzetközi keresztény találkozó.
Nekem elég sokat mesélt a papám régebben arról, amikor még ő első osztályos volt, hogy 1938-ban volt először NEK Magyarországon. Akkor még fel sem fogta igazán, hogy mi is ez valójában, utólag mégis azt mondta, hogy egy hatalmas élmény volt részt venni ezen, mert ez az ember életében egy soha vissza nem térő alkalom. Látta a pápát élőben, ráadásul ennyi hívő embert akkoriban ő még életében nem látott. Az igazat megvallva egy kicsit irigykedtem is rá.
Amikor meghallottam, hogy 2020-ban itt Magyarországon kerül megrendezésre a következő NEK, először a papám mondatai jutottak eszembe. Rögtön eldöntöttem, hogy én el szeretnék menni erre. Az iskolában meghirdettek egy utat Budapestre, jóval még az esemény kezdete előtt. Teljes lázban égtem.
Ám közbejött valami. Egy olyan valami, amire senki nem számított. 2020-ban bombaként robbant a köztudatba a Covid-19. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy az eredetileg tavalyra tervezett NEK egy évvel el lesz halasztva. Így is lett. Szörnyű érzés volt, hogy egy ilyen hirtelen random jött vírus elrontja nemcsak ezt a nemzetközi rendezvényt, hanem a következő tanévet is. Eltelt egy hosszú várakozással teli év.
Derűlátóan néztem a szeptember hónapjára, hátha idén sikerül a várva várt eseményt leszervezni. „Ami késik, nem múlik.” – tartja a mondás. Csakugyan, amikor elkezdődött az iskola szeptemberben, mondták a tanárok, hogy mivel mi már jó régen regisztráltunk, ezért biztos helyünk van. Rá tíz nappal ott volt a lehetőség. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert én kétszer is ott lehettem a NEK-en azon a bizonyos héten: pénteken az iskolával, vasárnap pedig a Davidikum lelkes kis csapatával.
Most a vasárnapi napot emelném ki. Tudtam, hogy ez a nap életem egyik legkülönlegesebb napja lehet. Felemelő érzés ott lenni, végeláthatatlan sorokban gyűltek össze nemcsak magyarok, hanem a világ többi részéről is érkező emberek Jézus nevében. Nagy segítség volt a sok óriási kivetítő, ahonnan mindent teljesen jól láttunk. A mise kezdete előtt a 84-ik életévét betöltő Ferenc pápa tett egy kört az Andrássy úton a saját kis pápamobiljával, ahonnan integetett és áldást adott nekünk. Ezt követően kezdődött az egész hét legünnepélyesebb eseménye, maga a zárómise, amit maga személyesen a pápa tartott. A mise egyes részeit több nyelven tartották. Számomra a pápa szentbeszéde tetszett a legjobban, megható és ugyanakkor elgondolkodtató gondolatokat intézett hozzánk. Ezeket nem lehet leírni, ezt megélni kellett. Egy mondata azonban mégis megfogott: „A szeretetét válogatás nélkül ránk sugárzó Isten a saját gyönyörűségére teremtett minket különbözőnek. A keresztények egysége nem a „kényszerű” egyformaságban fog megnyilvánulni, hanem az egymás iránti elfogadó szeretetben.” Ezért van az egyháznak sok végtagja, de mégis egy testhez tartozunk. Mind az énekek, mind a hangulat, a sok mosolygó ember, az idő, minden tökéletesen sikerült.
A mise alatt mögöttem egy magyar házaspár állt a két fiúgyermekével. Az egyik fiú körülbelül 18 éves, az öccse pedig első osztályos lehetett. A kisfiú nem nagyon értette, hogy mégis minek vannak ők ott a melegben a sok ember között, ráadásul nem sok mindent láthatott, csak a kivetítőn keresztül. „Apa, miért nem nézzük ezt otthon a TV-ben a kanapéról a hűvösben?” – tette fel a kisgyerek jogosan a kérdést. Az apukája csak ennyit válaszolt: „Csabi, ez egy hatalmas élmény, hogy most itt Magyarországon a szemed előtt áll a pápa, ezt élőben kell átélni ennyi hívő ember között.”
Nekem egy álmom vált valóra, életem egyik legcsodálatosabb élménye volt. A papám most biztosan büszke lenne rám. Hiszem, hogy a történelem megismétli önmagát: majd ez a kisgyermek is később rájön, hogy mekkora nagydolog volt ez egész NEK; és majd egyszer ő is mesél az unokáinak erről, hogy ő bizony azon a napon ott volt és azóta sem bánta meg…
Istoc Grosu Cosmin
Padányi 11. G